Romániai misszió

 

Jó kapcsolatot ápolunk a besztercei Golgotával, ahova több alkalommal ment már missziós csapat a gyüliből, hogy szolgáljunk az ottani hívő testvérek felé, illetve evangélizációs alkalmakat tartsunk a városban és környékén.

Gyakorlati módon is igyekszünk segítség lenni, ami leginkább eddig épület felújítást és tüzifa feldarabolást jelentett, de szerveztünk több alkalommal már Vakációs Biblia Iskolát a helyi gyermekek részére. Elutaztunk egy cigány faluba is, ahol megdöbbentő körülmények között élnek családok, de az Isten jó hír üzenete ott is eljutott a szívekhez és munkálkodott.

 

Müller Hajni

Élménybeszámoló... :D

Ezt nem lesz könnyű leírni, mindenesetre kezdjük ott, hogy én még az utolsó este is hezitáltam, hogy menjek-e vagy ne... De nagyon örülök, hogy mégis elmentem. Az egész hét áldás volt, a nehézségek ellenére. Eddigi életem legtartalmasabb egy hete volt, úgy éreztem, hogy az a hét az örökkévalóságnak fog szólni, oda gyűjtök kincset, és ezért maradandó, amit teszek.
Mit is csináltunk mi ott? Nos, rámoltunk, takarítottunk, igyekeztük magunkat hasznossá tenni az első nap. A következő két nap vakációs bibliaiskolát szerveztünk a gyerekeknek, ahol az én dolgom az volt, hogy segítsek a Jaysonnek mozgásos játékok lebonyolításában. Az azt követő nap egy roma faluban voltunk, ahol hasonló dolgokat csináltunk a gyerekekkel. Talán ez a nap volt a legjobb. Voltak más programjaink is: pl. bébiszitterkedés :) , kirándulás, pizzázás, stb.
Amit a legkevésbé szeretek: a hosszú utazás...
Mit tanultam? Mindig kételkedtem abban, hogy lehet-e valakire rövid idő alatt maradandó benyomást tenni. Most rájöttem, hogy igenis lehet. Az élet nem olyan könnyű, sok pofon ér minket, ezért jobban megjegyezzük azokat, akik kedvesek voltak (valami jót tettek velünk), amikor rossz pillanatunk volt. Az ilyen emberek megváltoztatják az életünket. Ezért hiszem, hogy bár nem tudtunk sok időt eltölteni a gyerekekkel, a magot elvetettük, és előbb-utóbb ki is kel. Dicsőség érte Istennek. A másik bátorító tapasztalatom, hogy mikor már kezdtem volna magamat úgy érezni, hogy meghalok a fáradtságtól, és éppen most kezdődik az érdemi munka a gyerkőcökkel, akkor az utolsó pillanatban Isten odaadta a kellő erőt, és még jól is éreztem magam!
Köszönet a lehetőségért, hogy részt vehettem ezen az úton, és elismerésem a csapattársaimnak, hogy el tudtak viselni engem... :D (Ti voltatok a legnagyobb áldás számomra...)
Hajnalka

 

Szalai Timi

 Ez volt az első missziós út, amin valaha részt vettem. Igazából nem tudtam mire számítsak, mire lesz majd szükség, hogy helyt tudjak állni. Egyben biztos voltam, hogy ha sikerül is, az nem az én profizmusomnak lesz köszönhető. Az első „erőpróba” amivel szembe kellett néznem az a fizikai fáradság volt. Már kedd estére kimerültek az „elemeim” és tudtam, hogy szerdától a gyerekekkel leszünk, de nekem még mosolyogni sincs erőm. Úgyhogy imádkoztam és Istent kértem, hogy segítsen. Aztán jött a szerda, a csütörtök és tettük a dolgunkat. Volt, hogy hajnalig fenn voltunk egy fárasztó nap után, hogy a következő napra előkészüljünk, de ahogy visszanéztem láttam Isten hűségét minden napunkban. Megadta mindazt, amire szükség volt, fizikai erőt, kreativitást, türelmet, szeretetet.

Amikor az ember egy ilyen úton vesz részt, valahogy át értékelődnek a dolgok. Itthon éljük a megszokott, kellemes vagy kevésbé kellem életünket, de amikor találkozunk mások élethelyzetével át rendeződnek a fontossági sorrendek. Nem én, vagy az én problémám van az előtérben, hanem az hogy, hogyan törődjek másokkal, hogyan szerezze nekik örömet.

„Az ajándékozó bővelkedik, és aki mást felüdít, maga is felüdül.” (Példab. 11:25)

A héten elsősorban nevelt és roma gyerekekkel foglalkoztunk. Számomra legnagyobb élményt a pénteki szabadtéri találkozó jelentette. Akkor roma gyerekekkel voltunk együtt egy réten a szabadban. Egész nap játszottunk, sokat nevettünk velük. Láttam a mosolygó arcokat, de nem ismertem az igazi élethelyzetüket. Dél felé, amikor leültettük , hogy megebédeltessük őket, akkor tudtam meg, hogy sokaknak az volt az első étel, amit aznap elfogyasztottak. Ez engem szíven ütött. Tudtam, hogy minket otthon vár még egy fél dinnye behűtve. Ezeknek a gyerekeknek, az kész mennyország, ha most itt lenne és megehetnék. Hazafelé, megmutatták nekünk, hogy hol élnek. Láttuk a düledező házakat, az elhanyagolt körülményeket.  Ez volt az ő életük másik arca, ami egy kemény világ. Ide Isten segítsége kell. Ahhoz, hogy ők felnőve ne a szüleik életét éljék, Jézusra van szükségük. A feléjük való szolgálat az a munka, amihez az emberi jó szándék, humanizmus kevés. Ide Isten ereje kell. Nekünk csak egy nap volt az életünkből, de akik szolgálók ott élnek velük, közöttük, azoknak ez mindennapos erőpróba. De láttam rajtuk, hogy örömmel és szeretettel foglalkoznak a gyerekekkel, mert Isten helyezte ezt a szívükre.

„Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: aki énbennem marad, és én őbenne, az terem sok gyümölcsöt, mert nélkülem semmit sem tudtok cselekedni.” (János 15:5)

Amit még nagyon jó volt megtapasztalni az a mindennapi közösség a többiekkel. Jó volt megélni, ahogy Isten ennyi különböző természetű (tökéletlen) embert egy csapatba rendez. Sokakat csak alig ismertem a többiek közül, de úgy gondolom, nem túlzok, ha azt mondom, hogy a végére barátok is lettünk.

Szívem egy része még mindig visszavágyik Romániába és remélem ez így is marad. Legalábbis a következő missziós útig.

 

Tóth Anita

 Először is bemutatkoznék: a nevem Tóth Anita. Sokan nem ismertek, mert csak pár hónapja kezdtem el járni a Váci Golgotába.

Soha nem voltam még missziós úton (mondjuk nagyon lehetőségem sem volt). Mivel még nyárra nagyon nem volt tervem, így jelentkeztem. A felkészülés izgalmas volt, és akkor tudatosult bennem, hogy mit is kell tenni és mi lesz, hogy lesz. Akkor nem tudtam, hogy én mennyire vagyok képes ilyesmire.

Nagyon jó kis csapatunk jött össze, és jó társaság lett belőle. Isten nagyon megáldotta a hetünket. Jól éreztük magunkat, sokat nevettünk, és a gyerek szolgálatot is nagyon élveztük, ami mindig nagyon áldásos volt. Ott kint sok mindent megtanultam, megértettem. Először is a románok nem rosszak, hanem másak, vagy nem rosszul , hanem másképp csinálnak sok mindent. J
A hét elején voltak olyan gondolataim, ami nem Istentől való volt és főleg nem szolgálat idején ekkor kértem Tamást,hogy imádkozzon értem, hogy úgy tudjak itt lenni ahogy ő szeretné és úgy álljak hozzá, hogy ez neki egy kedves dolog. J Nagyon jó volt amit Jarrod mondott a hét elején, hogy nem Brian-éknek, nem is a gyerekeknek szolgálunk hanem Istennek, és mindig ez legyen előttünk. Mert vannak olyan helyzetek amikor „talán nem szívesen csinálsz valamit”, de Istennek kedves.
Ezt az igét még itthon kaptam,de ott értettem meg.

„ Aki hálaadással áldozik, az dicsőít engem, és aki ilyen úton jár, annak mutatom meg Isten szabadítását.” Zsolt 50:23

 Mindennap megtapasztaltuk azt,hogy Isten milyen hatalmas. Mindennap adott éppen annyi lelki és fizikai erőt (a saját erőnkön túl) amire szükségünk volt. Nagy megtapasztalás volt amikor 2 napi kézműves dologból nem tudtunk már többet csinálni a gyerekekkel akikhez mentünk, így a maradék anyagból kellett összeállítani valamit. Mivel máskor nem volt idő ezért késő este kezdtünk neki. Fáradtak voltunk nagyon így csak vmi nagyon egyszerű hűtő mágnes sikeredett. Nem tudtuk,hogy a gyerekek mit fognak hozzá szólni ,de Isten ezt is nagyon megáldotta. A gyerekek egyszerűen odavoltak érte és olyan dolgokat alkottak, amit én álmomban sem gondoltam volna. J

 És személy szerint nagyon jól éreztem magam, nekem legjobban a pénteki szabadtéri gyerek szolgálat, és a szombati kirándulás tetszett! J

 És végül ezt a rész is kaptam így a hét vége felé:

Zsolt 103